2019. szeptember 19-én létrehoztunk egy kiállítást, amely arról szólt, hogy a környezetünkben alkotó művész barátainkat felkértük, hogy készítsenek alkotásokat a fogtechnika által használt anyagokból. Sokan a szakmai szlenggel úgynevezett klocnit választották, ami egy csonk, aminek a végén helyezkednek el a fém vázak. Ez egy potyadék anyag, ami összehozható az újrafelhasználással.

A kiállítás ötlete honnan jött? A családi vonal 1968-ban kezdődött, azaz ötven évvel ezelőtt, ám akkor családi okok miatt szinte eszünkbe se jutott ezzel foglalatoskodni. Ebben a kiállításban benne van az új, az elmúlás, visszatérés. Talán Varga Gyöngyvér Amal a ragadta meg ezt a témát a legkifejezőbben, hiszen ő kislány kora óta édesanyja révén követi a család munkáját...

folyt köv

Weiner Sennyey Tibor

Közös kert

"A művészet létéből fakadóan nemesítő hatással van az emberre. A művészet teremti meg azokat a szellemi kapcsolatokat, melyek közösséggé teszik az emberiséget, valamint azt a különös erkölcsi légkört, melyben képes felvirágozni. Máskülönben elpusztul, miként az elhanyagolt kertben az elvadult almafa."
- írja Andrej Tarkovszkij A megörökített idő című könyvének 181-dik oldalán, és megkockáztatom, talán nem véletlenül került ez a mottó a Kultlab50 című győri, csoportos, helyi művészek által létrehozott kiállítás katalógusának az elejére. Valami fontosat akartak ezzel az idézettel elmondani a művészek és a szervezők, ami felett kár lenne átsiklani. Olvassuk el újra az idézetet. Arról szól a neves orosz filmrendező benne, hogy a művészet nemesít. A művészet szellemi kapcsolatokat teremt, amelyek közösséget hoznak létre az emberiségben. Arról van szó, hogy a művészet "erkölcsi légkört" hordoz, tehát valamilyen különös módon - még akkor is, ha éppen szörnyűségekről beszél az alkotás -, de kapcsolatban van az etikával és morállal. A művészet teszi lehetővé, hogy az emberi közösség felvirágozzon. S ha nincs művészet, akkor mi történik?
Tarkovszkij gyönyörű hasonlata azt állítja, hogy elpusztul az emberiség művészet nélkül "miként az elhanyagolt kertben az elvadult almafa."
Nem egyszerűen arról van szó, hogy kipusztulunk, mint ősi korok sárkánygyíkjai. Nem, itt nem csak biológiáról van szó, hanem arról, hogy eltűnik valami a világból, eltűnik valami belőlünk, ami emberré tesz, s ami az embereket emberiséggé teszi. Jobb szó híján nevezzük ezt most nemes egyszerűséggel csupán emberségnek. Mert az emberség nem csupán annyi, hogy van egy fejem, két lábam, két kezem, egyenesen járok, fogyasztok és szaporodok és kiválasztok, és a hiányzó fogaimat az idő előrehaladtával pótoltatom és kész. Nem ilyen egyszerű.
Az emberség az, hogy alkotunk.
Minden alkotás, amely az emberséget, mint magasabb rendű minőséget hordozza magában, művészi alkotás. Művészi alkotás a gyermekrajz és művészi alkotás a fogsor elkészítése is. Mégis más az, amikor a tudatosság és a jó értelemben vett haszontalanság jelenik meg a műben. Kétségtelenül végtelenül tudatos mű Michalangelo Dávid szobra vagy Tarkovszkij bármelyik filmje, de ha hasznosságukat nézzük, bizony bajban vagyunk. A művészet nem hasznos úgy, mint mondjuk valaki szájában a pótfog, vagy a két nagyszerű híd, ami meg most is, miközben beszélek az én számban van, mégis legalább annyira nélkülözhetetlenek az egészséghez, a helyes beszédhez, és nem utolsósorban a szépséghez. (Fogas hasonlataimért elnézést kérek, de a helyzet az, hogy tekintve ezt a kiállítást az egykori kiváló győri fogtechnikus, Adács György emlékére rendezték, mondjuk úgy, hogy kihagyhatatlanok.)
A szépség pedig, ahogy az igazság is, az, amelyekből maga az emberség felépül. Szépség és igazság érzete, annyira összetett és bonyolult, hogy alighanem csak az ember érzi, hogy mi a szép és mi nem, hogy mi az igaz és mi nem. Mintha a Teremtő rajtunk keresztül szűrné önmaga felé a teremtését, s válogatna szép és igaz élmények, alkotások között. Mintha az a belső hang, nevezzük lelkiismeretnek, súgna, mintha tudnánk, hogy az emberi életben igazán csak a szépnek és igaznak van jelentősége, minden más elmúlik. Mintha a szép és igaz dolgok kapcsolatban állnának az örökkel, s mi, akik a folytonos változásban és mulandóságban létezünk mit sem áhítanánk jobban, mint éppen ezt az örök és végtelen egyet. Mintha a folyton múló idő fogságából egyedül a szépség és igazság lenne képes kiragadni minket. A művészet pedig, mint egy csillagkapu vagy csúcs, a mulandóságból a múlhatatlanság felé tart.
Kevesen tudják, hogy a mottóban megidézett orosz filmrendező, Andrej Tarkovszkij szenvedélyes fotós is volt, és hogy éppen polaroidokra fotózott. ToninoGuerra olasz költő és forgatókönyvíró így emlékszik erre:
"Emlékszem, hogy egy terepfelmérés során Üzbegisztánban, ahol egy filmet akartunk forgatni - amelyet végül is nem készítettünk el - három idősebb muszlimnak odaadta a róluk készült képeket. A legidősebb, ahogy rápillantott a képekre, mindjárt vissza is adta őket ezekkel a szavakkal: "Minek megállítani az időt?" Ez a szokatlan visszautasítás annyira váratlanul ért bennünket, hogy belénk fojtotta a szót: teljesen meglepődtünk, s nem tudtunk mit válaszolni. Tarkovszkij sokat gondolkodott az idő "röpülésén", és csak egyetlenegyet akart: megállítani - ha csak egy pillanatra is, a Polaroid kamera képein."
Talán ezért is az a címe könyvnek melyből a mottót vették a Kultlab50 kiállításának a szervezők, hogy A megörökített idő. Minden valódi műalkotás kísérlet az idő örökítésére, az idő határainak tágítására, ha úgy tetszik az idő meghaladására, még ha csak egy pillanatra is. De a pillanatról, jobb ha eszünkbe jut Petri György költeménye:
"Három eset lehetséges / (egyik lehetségesebb, mint a másik): / a pillanat / 1. késik / 2. épp pillan / 3. lekéstük / (nem vettük észre). / Már, persze, föltéve, hogy / van pillanat. / De ez talán nem / is olyan lényeges: / folyékonyan tudjuk / taglalni nem-létezők / tulajdonságait, / becsülni / képzelt / lovak esélyeit. / Pillanat! / Valaki csenget."
Pillanat, e rövid teoretikus felvezetés és e remek költemény után, szeretnék még pár szót szólni, három dologról.
A helyszínről, a kiállított anyagról és végül e kiállítás értelméről.
Az első maga a helyszín.
Győr.
Győrben kezdtük el a DRÓTot 2000. március 9-én, de az már régen volt, s laktam Győrben a Szigetben és másutt is. Abdán nőttem fel, tehát elég jól ismerem Győrt és győri embereket. Nem oly rég írtam néhány esszét Hamvas Béláról, akiről kevesen tudják, hogy éppen győri ősei voltak. A Hamvas-családot eredetileg nem Hamvasnak, hanem Aschendorfnak hívták, nem felvidéki család volt, hanem győri, s Hamvas nagyapja a híres győri kékfestő, Aschendorf Frigyes volt. Megjegyzem, magam is jól ismerek néhányat a győri kékfestők leszármazottjai közül, s kevés annyira "nyugati", annyira a szó jó értelmében vett polgárosult és az evangéliumot élő emberrel találkoztam, mint éppen velük. Hogy Hamvas Béla családja eredetileg győri volt, s Hamvas leginkább ehhez a "Nyugati géniuszhoz" húzott, az az öt géniuszból könnyen kiolvasható.
Milyen ez a Nyugati Géniusz? Milyen a győri, a nyugati magyar ember?
"A történeti alakok közül a nyugati géniuszt töményen Széchenyi István jelenti. Széchenyi nem akart mást, mint Nyugatot az egész országra kiterjeszteni, az intenzív kultiváltságot megteremteni, hogy a nyugati polgárosultságba az egész Magyarországot beolvassza. Gondolataiért ezért lelkesedtek olyan sokan és ezért ellenkeztek vele olyan sokan."
- írja Az öt géniusz című könyvében Hamvas Béla, és bevallom én is kissé ilyennek láttam a győrieket. Valahogy úgy fogalmaztam meg ezt egyszerűen, hogy egy nyugati, győri ember azt mondja, hogy "Inkább legyen valami, mint ne legyen semmi." Prosperitásra törekszik, arra, hogy "igenis legyen mit a tejbe aprítani". Ahogy Hamvas mondja az idézett könyvében pár sorral lejjebb:
"A prosperitás gondolata az intenzív gazdaságból szervesen fejlődött ki. Az intenzív gazdaság pedig az egyre mélyülő és fejlődő műveltségből fakadt."
- igen ám, csakhogy Győrben, s az egész Nyugati géniusz hatásában igen könnyen átlendülhetünk a puszta prosperitás - úgy is mondhatnám: puszta pénz - hajszolásába, műveltség nélkül. Mint az a nyugati ember, aki mindig is úgy szeretett volna élni, mint az osztrák szomszédja, de hiába dolgozik és keres már többet, mint a sógor, mégsem tud úgy élni, olyan gazdagon és nyugodtan.
Miért?
Mert műveltség nélkül nincs valódi gazdagság, nincs valódi boldogság. A műveltséget fejleszteni és mélyíteni kell, s erre az oktatás mellett, az egyik legjobb és legfőbb eszköz a művészet. Különösen jó az, ha helyi művészek teszik ezt, hiszen az ő lehetséges feladatuk saját közösségük művelése, emelése, fejlesztése.
Az utolsó előtti dolog, amiről beszélnem kell az maga a kiállított anyag. Kérem mielőtt erről szólok értsék meg jól, hogy a kiállításmegnyitó és egy kiállítás kritikai olvasata, értelmezése, két, egymástól különálló műfaj. Lehet és néha érdemes is egyes kiállított tárgyakról beszélni a megnyitón, de talán fontosabb a közönség értelmezési horizontját kiszélesíteni, hogy a műalkotásokra nyitott szemmel tekintsenek. Ne csak nézzék azokat a képeket, szobrokat, hanem lássák is. Különösen könnyű a feladatom, mert a művészek a katalógusban mindannyian írtak pár sort alkotásaik mellé, igen megsegítve a nézői befogadást. Most ahelyett, hogy egyenként reggelig tartóan értelmezném a csoportos kiállítás műveit, inkább ezt a katalógust ajánlanám figyelmükbe, mint szakirodalom. Amit viszont kiemelnék az az, hogy szinte mindegyik alkotó reflektált, igaz néha csak nagyon meta-szinten, arra, hogy mi a kiállítás apropója, s a fogtechnikai anyagokat, megoldásokat új kontextusba, művészi szintre emelték. Egy mesterség és különböző művészeti ágak - hiszen itt találunk képeket és szobrokat egyaránt - ilyentén való kölcsönhatása ritka gyümölcsöző, korábbi (nem fogas) hasonlatomhoz visszatérve: szép és igaz, tehát nagyon is emberi.
Végezetül pedig arról kell és érdemes szólnom, hogy e kiállítás nem titkolt és jótékony célja, hogy egy árverésen a műalkotásokat értékesíteni tudják, és ezáltal a győri, illetve helyi képzőművészeket támogatni lehessen. Egyrészt nagyon helyes és jó, hogy a Rómer Flóris Múzeum auláját kortárs győri művészeknek, ilyen nagyszerű és változatos anyagot felmutató kiállításra rendelkezésre bocsájtotta, másrészt igen nemes, hogy a Maxadent fogtechnikai labor alapítójára, Adács Györgyre, aki idén 2019-ben lett volna 80 esztendős, így emlékszik meg a helyi alkotó közösség, a győri polgárság. Mindez a törekvés nagyon remélem, hogy eléri célját, hogy a jelenleg bőven prosperáló Győrben, a prosperitás mellé, egyre mélyülő és fejlődő művelődés is kapcsolódjék. Reméljük nem csak autók fognak legördülni a futószalagról, hanem csodálatos műalkotások is ebben a városban. Ez azonban csak támogatással lehetséges. A fejlődő polgárságnak nem csupán azért kell támogatnia a művészeket, mert különben azok éhenhalnak, vagy állami - tehát sajnos igen sok esetben politikailag érintett - támogatásokra szorulnak. Hanem azért is, mert amikor egy ilyen műalkotást egy aukción megvásárolunk nem csak a művészt támogatjuk, hanem azt is, hogy legyen, lehessen saját, honi művészetünk, amely független, szabad, amely tehát így könnyen lehet szép és igaz, s amely az emberek közösségét emberiséggé teheti.

Műveljük közös kertjeinket, miként saját magunkat is.

Elhangzott Győrben, a Rómer Flóris Múzeumban, a Kultlab50 - Képzőművészek alkotásai fogászati anyagokból - kiállítás megnyitójaként. 

2019. szeptember 13.